Enikő M. BODROGI:

Rubrik?? (filen heter "reszletang3.doc")

What in fact is the Tornio Valley Theatre? It is a company, continuously changing in number and a member of Central Association of Swedish Amateur Theatres. One of its aims is to increase amateur acting status in society, to enforce artistic freedom of expressing opinion, flying in the face of the type of culture that only assures material success. The local bindings of this theatre are very strong having in view that there are mostly plays connected to the area history that they perform, written especially by writers born in the area. Themes are also chosen according to the identity-forming strategy, having the maintaining of the Tornio Valley culture – and that of the Meӓnkieli language, organic part of this culture – as its main goal. Whatever the Swedish minority policy used to affirm, there is no Tornio Valley culture without this language.

After being separated from Finland (1809), the Tornio Valley Finnish population had to have their own independent development concerning language, as well. There are a lot of persons who still consider this language worthless and aimless, both among the Swedish and Meӓnkieli. Why is that so? Because all the speeches – concerning the hegemony of the Swedish language – kept ramming it in for one and a half century. And since it was considered worthless by the majority elite those persons who wanted to achieve something in the given society had no choice but to assimilate to this conception. The Finnish living in Finland has also considered Meӓnkieli “only” a dialect, as most of them do it up to nowadays.

And all of a sudden, when the language problem seemed to have been “solved” in Sweden, a small group appeared who dared to use the minority language on a par with the Swedish language. The first play was presented – with seventy-seven amateur actors performing! It was a real revolution – in the noblest meaning of the word and a spectacular confrontation with the assimilation policy.

The Tornio Valley Theatre does not have constant professional actors. They always invite other performers in case of every play and mostly work with amateurs. They had to apply for money at the self-governments in the area in order to be able to perform in case of each and every play. Starting with 1999 – when the Meӓnkieli was acknowledged as an independent language and given the status of minority language, the Swedish Arts Council has been financially supporting the theatre activity. On the other hand, the theatre are regularly applying for financial support at the European Union, as well. 

The play Ice Drift was originally written in Swedish, and the stage-director could not speak Meӓnkieli either. Still, the actors wanted to speak on stage those very languages they usually used in everyday life. Sometimes they had to argue with the director, as there were some parts he wanted to be uttered in Swedish, so that everybody should understand them. Looking back upon this play, as well as upon the following ones – from a period of twenty-five years – we can conclude that the text parts referring to sentiments and feelings were uttered in Meӓnkieli on stage, while the ones referring to the official register – in Swedish. This was not by mere chance: mother tongue is always the language of the soul.

The year 1987 brought along another break-through: the first – and the only one up to nowadays – play entirely written and performed in Meӓnkieli. We are talking about Bengt Pohjanen’s drama, entitled Kuutot (The Kuuto Family). And mind you: it happened when Meӓnkieli was still considered to be a “no-language” in Sweden. There are a few sentences spoken in Swedish, having their own place and meaning. There are the young people who speak Swedish as they don’t speak their own mother tongue.

According to Phjanen’s memories, it wasn’t easy to have a Meӓnkieli play performed. It faced a strong resistance, but in the end it proved to have been worth to. Success was tremendous, greater then any following time. Thirteen times the spectators filled up the two hundred and thirty seats of the Pajala community room. They also went on tours with the play both in Sweden and Finland performing in about 25-30 different localities.

Pohjanen has revealed and given artistic value to memories, pains and humiliation carefully buried by generations living in the Tornio Valley, humiliation that had to be hushed up before. He was both able to- and brave enough to put these things on stage with such skill that with the tools of humour (meӓn huumori – our humour, in analogy with our language - Meӓnkieli) he manages to rise the spectator from the depth of tragedy to the heights of catharsis.

 (Fragment: Enikő M. BODROGI: Ice Drift in Meӓnkieli Culture; HELIKON; Kolozsvár, XXII. year, 2011, no. 3(569); p. 5.; English translation: Betty LÉB)

De mi is ez a Torniovölgyi Színház? Egy folyton változó lélekszámú társulat, amely tagja a svédországi Amatőr Színházak Központi Szövetségének. Céljai közé sorolja az amatőr színjátszás fellendítését a társadalomban, a művészi szólásszabadság érvényre juttatását, és szembeszáll a csupán anyagi sikert biztosító kultúrával. A színháznak nagyon erős a helyi kötöttsége abból a szempontból, hogy leggyakrabban a vidék történetével kapcsolatos darabokat visz színre, amelyeket főként helyi születésű szerzők írnak. A témaválasztás is része annak a kollektív identitásépítési stratégiának, amelynek feladata a torniovölgyi kultúra és annak szerves részeként a méenkieli ápolása. Torniovölgyi kultúra ugyanis nem létezik méenkieli nélkül, bár a svéd kisebbségpolitika ezt állította.

A torniovölgyi finnség Finnországtól való elszakítása (1809) után nyelvében is önálló fejlődésre kényszerült. Sokan vannak, akik mindmáig értéktelen, haszontalan keveréknyelvnek tartják, svédek és méenkielit beszélők egyaránt. S hogy miért? Mert legalább másfél évszázadon keresztül ezt sulykolta beléjük a svéd nyelvi hegemóniáról szóló diszkurzus. Márpedig ha az egynyelvű elit szemében semmit sem ért, akkor a társadalomban boldogulni akaró nyilvánvalóan ehhez a felfogáshoz igyekezett idomulni. Másfelől a finnországi finn közvélemény is „csak” nyelvjárásnak tartotta, s ma is jórészt annak tartja.

És egyszer csak, mikor már úgy tűnt, a nyelvi kérdés „megoldódott” Svédországban, megjelent egy csapat, amely a kisebbségi anyanyelvet a svéddel egyenrangúként merte használni. Bemutatásra került az első színdarab, amelyben hetvenhét amatőr színész lépett föl! Lázadás volt ez a szó legnemesebb értelmében, látványos szembeszállás a beolvasztási politikával.

A Torniovölgyi Színháznak nincsenek állandó professzionális színészei. Minden mű bemutatásához más-más színészeket hívnak meg, és legnagyobbrészt amatőrökkel dolgoznak. 1986-tól kezdve közel másfél évtizeden át minden darab megrendezéséhez külön pályázott a társulat pénzre a helyi önkormányzatokhoz. Majd miután 1999-ben önálló nyelvnek ismerték el a méenkielit, és nemzeti kisebbségi nyelvi státust kapott, a Svéd Állami Kultúrtanács rendszeresen finanszírozta a színház munkáját. Emellett az Európai Unióhoz is rendszeresen pályázik támogatásért.

A Zajlik a jég című darab kézirata svéd nyelvű, és a rendező sem tudott méenkieliül. A színészek azonban két nyelven akartak beszélni a színpadon, úgy, ahogy azt a mindennapi életben tették. Természetesen vitatkozni is kényszerültek a rendezővel, aki bizonyos szövegrészekről úgy vélte, svédül kell elhangozniuk, hogy mindenki értse. Szinte két és fél évtized távlatából visszatekintve erre a darabra, illetve az utána következőkre is, megállapíthatjuk, hogy azok a szövegrészek, amelyek érzelmi töltetűek, méenkieliül hangzottak el, míg a hivatalos regiszterhez kapcsolódó szövegek svédül. Nem véletlenül, hiszen az anyanyelv a lélek nyelve.

1987-ben még nagyobb áttörésre került sor: ekkor mutatták be az első (és mindmáig egyetlen) teljesen méenkieli darabot, Bengt Pohjanen Kuutot (Kuuttoék) című drámáját. Nota bene: történt ez akkor, amikor a méenkielit még „semmilyen nyelvnek” tekintették Svédországban! Annak a néhány mondatnak, ami svédül hangzik el a darabban, megvan a maga helye és szerepe. A fiatalok szólalnak meg többségi nyelven, akik anyanyelvüket nem beszélik.

Pohjanen visszaemlékezése szerint nem volt könnyű méenkieli művet színre vinni, igen kemény ellenállásba ütközött, de végül is érdemes volt harcolni érte. Hatalmas sikert aratott, nagyobbat, mint bármelyik utána következő. Tizenháromszor telt meg a kétszázharminc férőhelyes pajalai Kultúrház nézőtere az érdeklődőkkel. Turnén is részt vettek a színészek a darabbal Svédországban és Finnországban egyaránt, 25-30 alkalommal adták elő különböző helyeken.

Pohjanen olyan, gondosan eltemetett és több nemzedéken keresztül szégyellt torniovölgyi emlékeket, fájdalmakat és megaláztatásokat öntött művészi formába, amelyekről mindaddig hallgatni illett. Színre tudta és merte vinni mindezt, olyan fantasztikus bravúrral, hogy a humor, „a mi humorunk” (meän huumori, a „mi nyelvünk”: meänkieli analógiájára) eszközeinek segítségével a tragikum mélységeiből a katarzis magaslatára emelte a nézőt.

(Részlet: M. Bodrogi Enikő: Jégzajlás a meӓnkieli kultúrában; megjelent: HELIKON; Kolozsvár, XXII. évfolyam, 2011, 3(569) szám; 5. old.)