Enikő M. BODROGI:

Rubrik?? (filen heter "reszletang4.doc")

 
Bengt Pohjanen is the best known writer in the Tornio Valley. One of the essential ideas of his whole work is that “Our River exists in eternity/ it connects, instead of dividing us. / Human hand has drawn the border: / the Czar’s red line, / the king’s black band.” (Eternal River) The essence of the frontier-experience is to interconnect the people – who used to speak the same language, now speaking closely related languages – living on the two banks of the river into one cultural community.

Bengt Pohjanen is the most conscious designer of the Meänkieli language and culture. As a writer he publishes poetry, prose, drama, libretto, journalism, film script – and all these do not entirely cover his masterful activity – in three languages: Meänkieli, Swedish, and Finnish. He is a deep connoisseur of the once so vivid Meänkieli culture and a real barricade fighter representing what is different from the Swedish culture (stating linguistic and cultural hegemony for nearly one and a half century). This post-colonial context seems to be very interesting, context in which Pohjanen’s work represents the desire of being different. It is not a mere chance that it is his work I decided to select from when I assumed the task of introducing the Hungarian reader into the Meänkieli culture.

I first met the Meänkieli literature reading Bengt Pohjanen’s poems; though almost at the same time I also started to read his prose and dramas, there were his poems that urged me to translate them into my own mother tongue.

First, I was overwhelmed by their content, as well as the feelings and ideas expressed; at the same time I was also impressed by the poetical images, and the rhythm of his poems raging from that of a folk song to that of free poetry.

I translated the first poem at the poet’s request. He asked me whether I was willing to translate one of his poems written in 1973, originally in Swedish, translated – or better said re-written – by himself into Finnish then Meänkieli. He only asked for a rough prose-like translation but I couldn’t help turning it into real poetry. (The kind help of Emese Egyed – member of the Hungarian department of the “Babes-Bolyai” University – guided me through this quite difficult task.)

Beyond the language- and territory frontiers there is that unique thing in Pohjanen’s art which connects us: the type of identity which has as its determinative element the feeling of being different from the majority.  It may seem a paradox that despite of speaking about majority and minority in numbers, globally, there is a much greater number of persons who live in minority than those who live in majority. The barrier between them is quite a plastic one; it is only a matter of how we look at it: if I want it – it divides us; but when I look at it from another angle, it connects us.

In his works, Bengt Pohjanen is looking for an answer to the question “Who are the others? In what are they different?” And he does this in the context of the Swedish nation, both from historical and symbolical point of view. The writer was born in North Sweden, on the western bank of the Tornio River, at a river-width distance from Finland as son of Finnish parents. He purposefully demolishes the notion of the Swedish culture hegemony, at the same time constructing his idea of “Meänmaa” (our country). This notion, beyond denoting a geographical territory, namely the Tornio River bank inhabited by Finnish, it also creates a virtual community, a virtual country whose inhabitants speak Meänkieli[1].

Pohjanen’s fate is typically a Tornio-Valley Finnish fate. It is a bushy path of identity search, leading from using their own mother tongue, through being taught and forced to use Swedish at school, and finally returning to the rediscovered roots. When translating his works, one should not forget that identity is – as a matter of fact – a complicated total of identities that need to be looked upon as being under continuous dynamic change, as perpetual re-thinking of symbolic boundaries and real frontiers.

Returning themes of Meänkieli literature are the Swedish assimilation policy on the one hand, and the trauma of lost identity, on the other[2]. This is also the theme of one of Pohjanen’s early poems written in Swedish entitled Jag är född utan språk (Born Tongueless). The poem I have just referred to was first published in 1973, in an ecumenical review entitled Vår Lösen (Our Recognition Mark). It speaks about exclusion and lost identity – Tornio Valley experience. This happens against a background where the representatives of those in power and speaking the majority language are only able to imagine monoculture. The poem lyrical personality is born “tongue-less” as the only accepted language in the given society and culture is Swedish. Being stigmatized and excluded because of his mother tongue, his humiliation series – most of which is connected to school – leads at the end of the poem to the line “I was deprived of my identity/ Card”. It means that those whose mother tongue was not identical with the majority language do not even exist in a one-language-speaking society and culture, and only the language of majority means an entrance card for citizenship.

The poet himself considers this poem very important. Maybe not explicitly, but this can be concluded from the fact that he had it published in several places, translated it himself and had it translated into several languages. It can be found on the first page of his homepage[3] in Swedish, Finnish, Meänkieli, Russian, English, Hungarian, and Estonian. It can also be found at the very beginning of the Meänkieli grammar written in Swedish and published in 2005[4]. This grammar book has a special importance as it still is the only Meänkieli grammar written in Swedish[5] also used in school teaching. And we know it only well what an important role manuals – especially language, literature and history manuals – have in shaping the young people’s national, language and cultural identity.

Almost thirty years after the poem had been published Meänkieli gained the status of an independent minority language in Sweden and they teach it in schools. So, one might think that the presence of this poem at the beginning of the manual seems somehow anachronistic. According to Anne Heith, the previous language and cultural boundaries have changed in Sweden, as Finnish, Yiddish, Romany, Sami, and Meänkieli have officially been acknowledged as minority languages in 2000[6]. Actually, this meant a great change; still, a person living in minority – for instance a Hungarian living in Romania – has a different outlook upon the provisions of the law and their application. Those belonging to majority can only see the de jure side and the de facto one remains hidden for them. And it is only someone living in minority who can really understand that the desire to learn in one’s own mother tongue is not necessarily self-evident when it is finally not forbidden, after having been stigmatised for a long time.


Bengt Pohjanen:

Born Tongueless

Tongueless I was born,
dumb.
A midwife – tongue-less herself –
cut my funiculus.

I grew up on a frontier;
the crossfire of two languages
kept cutting, dumbing
my tongue.

As I was brought up
into a human being,
they warned me
to learn language foreign to me
and form my national identity.

At school I was rammed
language, and brought into a good citizen
and subjection.
They rammed in: what’s mine –
my being tongue-less and
my border-existence – are shameful.

I have been created
with external violence
internal constraint  
deprivations and
misunderstandings.

I was deprived of my identity
Card.


(Fragment: Enikő M. BODROGI: The Frontier That Connects Us OR Why And How to Translate Meӓnkieli Literature Into Hungarian; in: A fordítás kultúrája – szövegek és gyakorlatok, vol. I., edit. Csilla Gábor and Ágnes Korondi; Verbum. Láthatatlan Kollégium., Kolozsvár, 2010, pp. 23-34.; English translation: Betty LÉB)




Bengt Pohjanen, a legismertebb Tornio-völgyi író egész munkásságának egyik alapgondolata, hogy „Öröktől megvolt a folyónk,/ összeköt, nem szakít el./ Ember keze húzott határt:/ cárnak vérvörös csíkja,/ királynak sötét pántja.” (Öröktől megvolt a folyónk)[7] A határ-élmény lényege tehát a hajdan egyazon nyelvet, ma közeli rokonnyelveket beszélők összekapcsolása egy kulturális közösséggé.

A meänkieli nyelv és kultúra legtudatosabb tervezője Bengt Pohjanen író, aki három nyelven, meänkielin, svédül és finnül publikál verset, prózát, drámát, operalibrettót, publicisztikát, filmszöveget, és ezzel csak egy részét soroltam fel annak a rendkívül gazdag műfajpalettának, amelyet mesterien kezel. A hajdan eleven meänkieli kultúra alapos ismerője és ugyanakkor a másság valóságos „barrikádharcosa” a szinte másfél évszázadon keresztül nyelvi és kulturális hegemóniát hirdető svéd kultúrában. Rendkívül izgalmas ez a posztkoloniális kontextus, amelyben Pohjanen művészete a különbözni vágyást képviseli. Nem véletlen, hogy épp az ő műveiből válogattam, amikor elhatároztam, hogy bevezetem a magyar olvasókat a meänkieli kultúrába.

A meänkieli szépirodalommal először Bengt Pohjanen verseiben találkoztam, és bár szinte ezekkel egyidőben a szerzőnek prózai és drámai munkáit is olvastam, a versei voltak azok, amelyek először buzdítottak arra, hogy anyanyelvemre átültessem őket.

Mindenekelőtt tartalmuk, a bennük kifejezésre jutó érzések és gondolatok ragadtak magukkal, de ugyanakkor a költői képek szépsége és a népdaloktól a szabad versig terjedő ritmusképletek gazdasága is lenyűgözött a Pohjanen verseiben.

Első versfordításom a költő felkérésére született. Megkérdezte, lefordítanám-e egy olyan, 1973-ban, eredetileg svédül írott versét, amelyet ő maga fordított le, valójában írt újra, előbb finn, majd meänkieli nyelven. Mindössze nyers, prózai fordítást kért tőlem, ezt azonban verssé csiszoltam.[8]

Túl a nyelvi és a földrajzi határon azonban ott van Pohjanen művészetében az, ami összeköt: az a fajta határokon átívelő identitástudat, amelynek meghatározó eleme a másság, a többségtől való különbözőség. Különös ellentmondása a sorsnak, hogy bár számbeli többségről és kisebbségről beszélünk egy adott országon belül, világviszonylatban sokkal többen élnek kisebbségi létben, mint többségiben. A határ, amely a két kategóriát elválasztja egymástól, valójában képlékeny, nézőpont kérdése. Ha akarom, elválaszt, ha nem, összeköt.

Bengt Pohjanen műveiben arra a kérdésre keresi a választ, hogy kik azok a „mások”, mind történelmi, mind szimbolikus értelemben, a svéd nemzet kontextusában. Az író, aki Észak-Svédországban, a Tornio nyugati partján, Finnországtól csupán egy folyószélességnyire született, finn nyelvű szülők gyermekeként, céltudatosan dekonstruálja a svéd kultúra hegemón felfogását, és felépíti a maga „Meänmaa” (’a mi országunk’) gondolatát, amely túl azon, hogy földrajzi területet jelöl, a Tornio-völgy finnugorok lakta vidékét, egy elképzelt közösséget is teremt, egy olyan virtuális országot, amelynek lakói meänkielit beszélnek.[9]

A Pohjanen sorsa tipikus tornio-völgyi finn sors, amely az identitáskeresés zegzugos útján vezetett végig, az anyanyelvűségtől az iskolában belésulykolt svédnyelvűségen át az újra megtalált gyökerekig. Műveinek fordításakor nem szabad szem elől veszítenünk azt, hogy az identitás valójában identitások bonyolult összessége, amelyet dinamikusnak, folytonos változásban levőnek kell látnunk, szimbolikus és konkrét határok állandó újragondolásaként.

A meänkieli szépirodalom visszatérő témái a svéd asszimilációs politika és az identitásvesztés traumája.[10] Erről szól Pohjanen egyik korai verse is, amelyet eredileg svéd nyelven írt, Jag är född utan språk (Nyelvtelen születtem) címmel. A vers, amelyre a korábbiakban is utaltam, először 1973-ban jelent meg, a Vår Lösen (Ismertetőjelünk) című ökuménikus lapban. A költő a kitaszítottság és az identitásvesztés Tornio-völgyi tapasztalatát fogalmazza meg benne. Ennek háttere egy olyan kulturális kontextus, amelyben a hatalmon levő nyelvi többség képviselői csakis monokultúrában képesek gondolkodni. A vers lírai énje „nyelvtelen” születik, mivel a svéd az egyetlen elfogadott nyelv ebben a társadalmi és kulturális közegben. Anyanyelve miatt megbélyegzett, kirekesztett, és a megaláztatások sora, amely legnagyobbrészt az iskolához fűződik, azzal zárul a vers végén, hogy „Személyazonossági kártyámtól megfosztattam” (ford. M. B. E.). Akinek tehát nincs nyelve, az nem is létezik, egy egynyelvű és egykultúrájú társadalomban csak a többségi nyelv jelent belépőt az állampolgárok sorába.

Pohjanen maga nagyon nagy jelentőséget tulajdonít ennek a versének. Még ha nem is explicit módon, de következtetni lehet erre abból, hogy több ízben és különböző helyeken megjelentette, lefordította és lefordíttatta több nyelvre. Honlapjának nyitó oldalán[11] svédül, finnül, meänkielin, oroszul, angolul, magyarul és észtül olvasható. Megjelent a 2005-ben kiadott, svéd nyelvű meänkieli nyelvtan legelején is[12]. Ennek kiemelten fontos szerepe van, ugyanis mindmáig ez az egyetlen svédül írott meänkieli nyelvtan[13], amelyet az iskolai oktatásban is használnak. Azt pedig jól tudjuk, hogy a tankönyvekre, különösen a nyelv-, irodalom- és történelemkönyvekre, milyen jelentős feladat hárul a fiatalok nemzeti, nyelvi és kulturális identitásának kialakításában.

A vers megírása után szinte három évtizeddel a meänkieli önálló kisebbségi nyelvi státust nyert Svédországban, tanítják az iskolában, így azt gondolhatnánk, hogy ma már anakronisztikus ez a vers a nyelvtankönyv első oldalán. Anne Heith szerint a mai Svédországban megváltoztak a korábbi nyelvi-kulturális határok, ugyanis 2000-ben hivatalos kisebbségi nyelvként ismerték el a svédországi finnt, a jiddist, a romát, a számit és a meänkielit.[14] Ez valóban nagy változást jelentett, azonban egy kisebbség tagjának, például egy erdélyi magyarnak más a rálátása a jogelőírások és azok alkalmazása közötti szakadékra. Ebből a többségi csak a de jure oldalt látja, a de facto elrejtve marad előle. És azt is egy kisebbségi érti meg igazán, hogy egy hosszú időn keresztül semmibe vett, stigmatizált nyelv beszélői számára miért nem magától értetődő az anyanyelven való tanulás vágya akkor, amikor ezt már nem tiltják.

(Részlet: M. Bodrogi Enikő: A határ, amely összeköt, avagy miért és hogyan fordítsunk meänkieli szépirodalmat magyarra; megjelent: A fordítás kultúrája – szövegek és gyakorlatok, I. köt., szerk. Gábor Csilla és Korondi Ágnes, Verbum. Láthatatlan Kollégium., Kolozsvár, 2010, 23-34 old.)